h1

Trendi britpop-csaj legújabb lemeze

2009-04-17

Lily Allen – It’s Not Me, It’s You (2009. február)

Ez év májusában lesz 24 éves Lily Allen, akinek ez év január végi lemeze egyből az első helyen nyitott az angol listákon. A leányzó nem kispályázik. Bár a semmiből tűnt elő huszonévesen, az első, 2006-os lemeze, az Alright, Still 2 600 000 példányban kelt el világszerte, jelölték Grammyre a legjobb album kategóriában, ráadásul a kritikusok is jól fogadták (azért lássuk be, ez nem túl gyakori mostanság).

Lily nemcsak énekel, hanem saját műsora is van: Lily Allen and Friends, illetőleg a magánéleti kilengései miatt is elég sokszor kerül a címlapokra – igazi celebcsaj, aki a semmiből jött (a MySpace-es honlapján szerzett magának rajongói bázist).

Ami azonban számunkra most fontosabb, az a második lemez, az It’s Not Me, It’s You, ami igazi csajos britpopos életérzést közvetít. Lily már 2008 áprilisában bejelentette, hogy egy új hangzásvilágú lemezt készít éppen. Összegzem a tapasztalataimat már most: Lily olyan lemezt készített, ami tökéletesen reagál a mostani huszonéves lányok problémáira, olyan módon, hogy meglovagolja a mostanság aktuális brit gitárpop hullámait, viszont mégis tud egyéni lenni. Pont ezért lehet nagyon szeretni.

A második lemez már nem olyan reaggie-s, mint az első volt, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Lily most már csak egy producert „alkalmazott”, a Los Angeles-i Greg Krustint.

A lemezen Lily egyből belecsap a lecsóba: a legelső szám, az Everyone’s At It a drogos élményekről szól, a második (The Fear) pedig a celeblétről regél, annak minden nyűgével együtt (ez a szám jött ki single-ben). A country stílusban íródott Not Fair elég érdekesen kapcsolódik egy britpop stílusú előadóhoz, valahogyan mégsem lóg ki a lemezről – az eklektikusság amúgy is eléggé át- meg átszövi magát a britpop stílust.

Az egyik legérdekesebb szám a Fuck You, ugyanis ez eredetileg eléggé politizálós volt, s Guess Who Batman, később Get With the Bogram címekre keresztelték (azaz GWB lett volna – na, kinek esett le előbb a George W. Bush-os párhuzam?). Lily-t ezzel kapcsolatban sokan támadták, úgyhogy Lily kijelentette, hogy ez tök véletlen volt és senki ellen nem szól. Hm, ki tudja.

A kedvenc számom a 22 lett, amely egy harmincas, kapuzárási pánikos nőről szól, aki visszatekint az életére, és azt látja, hogy semmi sem történt vele, semmit sem ért el az életében, amit szeretett volna – Lily bár sokszor osztotta/osztja a pasikat, azért rájött, hogy egyedül mégsem olyan jó. A többi szám is tartja a színvonalat, nagyon korrekt kis lemez ez. Összességében véve valódi mainstream britpop cuccról van szó, aminek a hangzásvilága sokszor lehet ismerős (többedszeri meghallgatás után, bevallom, kicsit már untam), mégis, érezni, hogy a lány számaiban valós gondolatok bújnak meg.

Szerencsére nem izzadságszagúan próbálja ezeket megmutatni nekünk, nem szájbarágósan és nem olyan Hatalmas Igazságokat tár elénk, amelyeket már unalomig ismerünk. Sajnos sokat láthattunk már ilyet, Lily Allen viszont alapból vadóc, piszokul fiatal és érti, amit csinál. Jó és egyedi hang, fülbemászó zene, britpop – a stílus kedvelőinek nem kell több.

– vendégposzt, írta: Vid.Eskin

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *