h1

Sylvan: Force of Gravity, Posthumous Silence

2009-09-30

A Sylvan egy német progressive rock banda Hamburgból. Már 9 albumuk megjelent, én az utolsó, a Force of Gravity segítségével találtam rájuk, és ezután hallgattam meg a 2006-os konceptalbumukat, a Posthumous Silence-t is. Ez a másiknál sötétebb, lágyabb, dallamosabb. Nagy dózis kreativitás szállhatta meg a zenekart akkoriban, ugyanis a lemezt egyszerre vették fel a későbbi, 2007-es Presets c. rock albumukkal. Itt a myspace oldaluk némi zenével.

A Posthumous Silence 2006-ban jelent meg, a története egy apáról szól, aki halott lánya naplóját olvasgatja, és így ismeri meg először igazán. Ahogy az érzések, indulatok, sztorik kavarognak, a dalok egymáshoz képest és önmagukban is sokféle hangulatot keltenek életre, vannak ritmikusabb meg lírai részek. A zenei stílus, ha nagyon muszáj hasonlítgatnom, néha a Dream Theatert juttatja eszembe. Az ének nem annyira jellegzetes, hangsúlyos, szintiből is kevesebb van, inkább a gitárszólam a központi. Vannak szép kis, visszhangos, tiszta gitárdallamok, amit szeretek, hasonló jellegű zongorás részek, meg szívhezszóló szólók. Az egyik legdrámaibb dal a Pane of Truth. Kemény számból nincs sok. A legszebb talán a címadó, lírai kompozíció.


A fent említett, két album elkészülte után nagy változás történt a zenekarban, ugyanis az egyik alapítótag, Kay Söhl gitáros kilépett. Jan Petersen került a helyére, aki már egy-két éve játszott velük az élő fellépéseken. Eztán nekiláttak a következő lemeznek, amely 2009. szept. 25-én jelent meg. A Force of Gravity már a címében is hordozza az erőt, sokkal keményebben szólal meg, komolyabbnak tűnik. A címadó dallal indul, amelyben már az ének is elég változatos, dallamos, tiszta, egy zongora kíséri, finoman bekúsznak a részek, és magukkal ragadnak, opcionálisan hidegrázással a fejbőrön.

Furcsa, először ez az album tetszett kevésbé, de mára már megfordult a dolog. Többször kell hallgatni, hogy igazán működjön. Ez az új komplex, nyers hangzás nemcsak az új gitárosnak köszönhető, a szintis részek is keményebbek lettek, de azért továbbra is vannak szép, dallamos betétek. Néha mondjuk, fárasztóak a túl sokáig tartó ujjgyakorlatok, de azért nem jobban, mint a Dream Theaternél, és az is hallgatható. :) Az érzelmek kifejezése terén mindenesetre nem léptek vissza, a vadság ellenére inkább csak még több feeling van benne. Legjobban azok a dalok tetszenek, ahol széles skálán mozog mindez, mint pl. a közel 7 perces Turn of the Tide esetén, azt hiszem, a három legjobb szám a három leghosszabb. A stílus rajongói mindenestre ne hagyják ki.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *