h1

30 Seconds to Mars: Love Lust Faith + Dreams

2013-05-16

30seclove

Megjelent a Thirty Seconds to Mars negyedik albuma, a Love Lust Faith and Dreams (legalábbis Új-Zélandon, ahol már holnap van), amely az előző lemezen hallható, rockos-szintis, kommersz stílust viszi tovább az elektronikusabb hangzások irányába. Már négy év telt el a This Is War óta, amit főleg turnézással töltöttek, be is kerültek vele a Guinness Rekordok könyvébe, mint a Leghosszabb Koncertturné Rockzenekar Által (309 show). Az új albumot tavaly vették fel, és ennél is rendeztek egy “Summit”-ot, egy csúcstalálkozót decemberben, amikor az összegyűlt rajongók felénekelték a kórusrészeket a lemezre. A korábbival ellentétben most csak egy kisebb csoporttal.

A dalszövegeket mind Jared Leto írta, a 12 dal mellett a lemez japán kiadásán egy bónusz is szerepel, az előző albumon megismert Night of the Hunter remixje. Az első kislemez az Up In the Air volt, amelyet a zenekar nevéhez (Mars) illő módon a NASA és a SpaceX program segítségével kilőttek az űrbe, és eljutttatták a Nemzetközi Űrállomásra, ahol márciusban debütált a dal. Íme a klipje:

A klip szexi, de látszik, hogy szörnyen túlkomplikálták és elkomolykodták a dolgot. A lemez is ilyen drámai hangulatban indul. Az ütős basszuslinejával mondjuk jó kis induló a Birth, csak túl rövid, utána pedig harcba is megyünk a  Conquistadorral, a zenekarra jellemző teátrális, de kommersz stílusban,  egyenletes dobdöngetés mellett. Ezek után az elektronikusabb elemekkel teli Up In the Air egész frissnek hat. Ez is a szokásos receptre készült, ami nem feltétlenül baj: Leto megkerülhetetlen, egyéni énekhangján sír, plusz a kórusok. Jó dal, felemelő, lendületes, igazi rockzene. A City of Angels nyugisabb, ebben is van sok szinti. Ez kicsit uncsi elsőre, túl nyávogós. Következő a The Race, amiről sejthetjük, hogy gyors lesz. Hegedűvel indul a verseny, aztán analóg szintik jönnek, szép dal, persze kórus itt is van. Mindenesetre tetszik.

Az End of All Days az első igazi lírai dal az albumon, ami talán nem indul be harcizenévé, bár ez is meglehetősen drámai. A Pyres Of Varanasi (Váránaszi – a legrégibb, szent város Indiában – máglyái) szintivel és szimfonikus zenekarral kezdődik, akár a tegnap felmagasztalt, új Daft Punk albumon is megszólalhatott volna, a címéből eredően indiai motívumokat tartalmaz. Instrumentális, drámai (hányszor fogom ezt még leírni?), túl rövid. A Bright Lights utána már “a szokásos” formula, “á, áó, á, áó” + kórus, zongora-akkord, slágeres gitárriff. A Do or Die ugyanezt a mintát követi, csak kicsit technósabb, viszont az áriázós kórus már elég kibírhatatlan. A Convergence kedvesen csilingel, de ugyanazt az ütemet ismétlik benne két percen át. Felüdülésként hat a Northern Lights, szintikkel, kürttel, vonósokkal. A záró Depuis Le Début akusztikus balladája egész elüt a többitől. De csak egy percig, mert aztán jön a szinti meg a vonósok…

Mindenképp vannak jó számok a lemezen, amikre majd rákattanok, de kár, hogy ilyen egyoldalú, amit hangulatilag nyújtanak, és ami főleg kórusos-kiabálós himnuszokat jelent. Ha épp olyan kedvünk van, nagyon felemelő tud lenni, de huszadikra már kicsit fárasztó a katonai ritmusra való jajongás. A változatosabb hangszerelés, a rock és az elektronikus és szimfonikus elemek ötvözése viszont jó. A rajongók egész biztosan imádni fogják. Július 3-án játszanak a Volton!

2 komment

  1. Üdve! Nahát, látom, hogy azért más is azon a véleményen van, hogy eléggé egyhangú lett az egész lemez. Sok dologgal egyetértek, és köszi, hogy megnevezted nekem azt a hangulatot, ami itt volt a nyelvemen, de nem jutott eszembe. India :D


  2. Úgy tűnik, sokban hasonlít az ízlésünk. :)



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *