h1

Indukti: Idmen

2013-07-19

induktiHelyhiány okán nagy törlést csináltam az itunesomban, és találtam egy csomó zenét, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, vagy már elfelejtettem. Ez is ilyen volt, valószínű, hogy egy Riverside-korszakban bukkantam rá, az első lemezükön ugyanis Mariusz Duda is szerepelt. Az IDMEN a második nagylemeze a lengyel progrock-zenekarnak, amin kívül még két EP-jük is volt. 2009-ben jelent meg, azóta nem nagyon hallni róluk, pedig jól sikerült. A zenekar 1999-ben alakult, és főleg instrumentális zenét játszik, bár néha próbáltak énekest találni, ám végül nem lett, van helyette viszont hegedű. Ezen az albumukon vendég vokalistákat hallhatunk: Nils Frykdahl, Maciej Taff és Michael Luginbuehl. A lemez címét a szírén énekéből vették, Homérosz Odüsszeia c. eposzából. A Tusan Homichi Tuvota c. dal pedig egy hopi indián történeten alapszik.

Adja magát az összehasonlítás a Riverside-dal, de nincs sok értelme, azon kívül, hogy lengyelek és ismerősök. Meg progrock és jó. Elsőre nekem inkább az Orphaned Land jutott eszembe inkább, a Tusan Homichi Tuvota-ban hallható, mindenféle etnó hangszertől (cimbalom?). Itt már különben azt hittem, legalább a negyedik szám szól, úgy elbambultam, kellemes zene, de még csak a második tracknél vagyok, ugyanis 8-10 perces dalok vannak a lemezen, amelyek több különálló részből tevődnek össze, az első, Sansara című pl. progmetálosan indul, de szép lírai, akusztikus, hegedűs véget ér. Utóbbi végig amolyan szólóhangszer, kiváltva az éneket, bár néhol az is van. A zene mindenesetre hangulatos, atmoszférikus, epikus (Homérosz, ugye), de egyúttal nagyon okos is, a tagok közül hárman zeneakadémiát végeztek. Néha el is vesztem a fonalat, még mindig a második dal szól, de most éppen hörgősmetál van.

A Sunken Bell egy hidegrázós, borongós, filmzeneszerű, trombitás, elsüllyedt harangos kis átvezetés, két és fél perces. Utána az …And who’s the God now?!, amire talán a dobok miatt mondhatnám, hogy eszembejuttatja Mariusz Dudáékat, ami talán azért lehetséges, mert az Indukti dobosa (Wawrzyniec Dramowicz) játszott a Lunatic Soul lemezeken. Nem is tudom, miért, pedig pl. a Lunatic Soul: The Final Truthja egész más, de mindkettőben egy monoton, klassz dobritmus megy végig. Vagy legalábbis erre számítottam volna, ha nem lenne az Indukti harmadik trackje 10 és fél perces, így bőven van idő még meglepetésekre. 3 perc dob után keményebb, epikus metál rész jön. Nagyon klassz, bár kicsit eklektikus, össze-vissza dobáljuk a képzeletbeli hajót az Északi- és a Földközi-tenger közt, amíg egyszercsak papírcsákány lesz belőle, és körbetáncolja egy indián.

Az Indukted metál zúzása megnyugtatóan egyértelmű, bár egyszerűnek ezt sem nevezném, a ritmusa nem középiskolás matek. Már-már unalmas, bár vannak benne változások, inkább a gyors, mogorva reszelésről szól, kivéve egy perc sludge zajt cimbalommal. Az Aemaet ezt viszi tovább a kevésbé emészthető, zűrös, zűzós kakofónia felé, bár a közepén van egy szép, nyugis rész. Jó számok, de nem olyan élvezetesek. Hangulatosabb a kétgitáros, hegedűs, énekes Nemesis Voices (na jó, ez már könnyen lehetne Riverside is), jó kis reverbekkel. A leghosszabb szám (11:32) pedig az utolsó, Ninth Wave, fuvósos, akusztikus, elmerengős. Le merjem-e írni, hogy lírai? A harmadik perc után egy kicsit már dühösebb, és aztán kezdhetünk is headbangelni. Kiváló lemez, kellemes hallgatni, de nem értem, miért erőltették, hogy minden dalban benne legyen az összesféle stílus, inkább elmerültem volna 10-10 perc ilyen-olyanban.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *