h1

Antimatter: Black Market Enlightenment

2018-12-12

Mick Moss hetedik nagylemeze egy hónapja jelent meg, ezúttal új kiadónál, mely – a Music In Stone – a sajátja. Az egyórányi zene korábbi albumai mindegyikéhez hasonlóan kitűnő, dallamos, hangulatos, kissé dark, néhol elektronikus, másutt progresszívbe hajló rock, melynek fő éke az énekes-dalszerző különleges, szép hangja (meg a gitárszólók).

Úgy tűnik, a mostaniaknál talán kicsitt több szintit tartalmazó, klasszikusabb Antimatternek tűnő Leaving Eden óta hanyagoltam a beszámolókat, pedig a 2012-es Fear of a Unique Identity is nagyon bejött, a 2015-ös The Judas Table viszont bármennyire is jó, ritkán van hozzá illően sötét hangulatom. A három legutóbbi album mind gitárcentrikusabb, ám az új lemez szerintem jóval változatosabbra, érdekesebbre sikerült. Fuvola, szaxofon mellett pl. még qamancha/kamancheh is, ami egy kis perzsa hegedű (esetünkben örmény). Egy-két extra vendégzenészen, vokáloson és a dobokon kívül egyébként minden mást Mick játszott fel és kevert.

A szintihangok, effektek ízléses használata sokat ad a zenére jellemző, grandiózus atmoszférához, amit aztán a dob is tovább dramatizál, már a nyitó számban is (The Third Arm), éteri gitárral a háromnegyedénél, ahogy kell. Bár nincs egyértelmű párhuzam, a zenész ízlését és az album hangulatát nézve nem tudok elvonatkoztatni a Pink Floyd világától, amit most még a második dal címe is eszembe juttatott: Wish I Was Here. Vagy éppen a What Do You Want Me To Do. Ahogy a borítóból is látjuk, ill. a számok címeiből, a lemez témái ezúttal a hétköznapi szomorkodásnál elvontabb, spirituális kérdéseket is érintenek.

A dalok hangulata el-eltér, a Partners in Crime végén pl. már keményebb gitár van, mégis fennakadás nélkül átsiklik a lemez a következő, csendesebb, lágyabb Sanctificationre, amiben aztán megint elég pink floydos a szaxi. Az ezutáni Existential pedig talán az album központi darabja annyiból, hogy hangulata, címe és szövege is tökéletes összhangban van a borítóval és az egzisztencialista kérdésekkel. Ez a szám hasonlít talán leginkább a korai Antimatter számokra a női vokállal, de aztán a gitár és a perzsa-örmény hegedű igazi, komoly, progrock darabbá teszi, és szerencsére jó hosszú is, 7:19. A leghosszabb egyébként az ezutáni Between the Atoms.

A legjobb pedig a végére maradt. Abszolút – agyon hallgatott – kedvencem a záró Liquid Light. Epikus, drámai, lassú, és tele van visszhanggal. :)

Magyarországi koncert!!!: 2019. március 18. Budapest, Robot.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *