Hangadó

A Gazpacho után újabb norvég progzenekart mutatnék be, legújabb felfedezésem ugyanis a már 2001 óta létező, notoddeni zenekar, a Leprous. A Pitfalls hatodik – és legjobb – stúdióalbumuk, 2019-ben jelent meg. Dobfórumokon olvastam először a zenekarról, ahol is a lemez utolsó számának, a The Sky Is Rednek a dobost és játékát bemutató, alábbi videóját ajánlották, és le is esett az állam. Azóta már több tucatszor megnéztem / meghallottam, de még mindig ugyanolyan döbbenetes és ugyanakkora élmény, mint elsőre volt. Pedig nem is rövid szám, 11 perc. A dobos, Baard Kolstad, 2014 óta van a zenekarral, és az utolsó három albumon szerepelt. Egyértelmű tehetsége, ügyessége mellett külön említésre méltó kreativitása is, nem csak eljátszani, megírni is nagy szám ezeket a különleges, egyedi részeket. Mondjuk, a lemezen igazából ez az egyetlen ilyen dob-fókuszú, komplikált ritmusú szám, mindenféle ritmusképlettel.

A lemez másik fő érdekessége az, hogy érdekes. Egyéni, leírhatatlan és folyamatosan változó hangzásuk tele meglepetéssel. Már úgy indul az első szám is, a Below, hogy Einar Solberg – aki ének mellett billentyűs és producer – szép lírai, szomorkás vokállal kezdi. Aztán jön a refrén, és kiráz a hideg, ahogy belehúz a tenorjával, és itt-ott előkerül a falsettója, ami magyarul falzett. Egyéni hangja van, amit sokat hallhatunk, a számok legtöbbjében igen hangsúlyos (a néhol már-már rockoperai) ének. Ezt eleinte szoknom kellett, de 2-3 hallgatás után teljesen belezúgtam a lemezbe. A második versszaknál meg egyszercsak ilyen pop dob jön, a lemez végig csupa meglepetés. Minden szám egy kicsit más, egy kicsit darkos, eszembe jutott róla pl. a HIM, aztán persze, komoly, skandináv prog-rock, de néha előjönnek ilyen 80-as évekbeli diszkó hangulatok is.

Az I Lose Hope pl. ilyen vidám, táncolós szám, ami csak valamiféle vicces kontraszt lehet a reményvesztés témájához. A szövegekre egyébként is érdemes végig odafigyelni, komoly lelki témákat járnak körül. Az Observe the Train egy elég lassú vonatról szólhat, álmodozós szám, kellemes, lágy énekkel. A rimusok és az elektronikus hangok változatosságát nehéz követni, a Be My Throne pl. szintpop jelleggel indul, az ének meg szinte A-hás. A leírtak ellenére ellenben nem kaotikus az album, egyszerűen hozzászokunk, hogy izgalmas, és a folyamatosan hidegrázásba hajló újdonságok és ellenállhatatlan groove-ok lesznek benne az összekötő kapocs, a remek hangszeresek (gitár, dob) mellett, és persze, Einar hangja. A másik kedvencem még az Alleviate, amiben az erős vokál mellett (amit, azt hiszem, itt éreztem HIM-esnek) ismét szerepet kap a kreatív dob. A dobosról egyébként még azt lehet tudni, hogy Baard rendszerint toplessz játszik. Ezen sok kommentelő szokott poénkodni, amikor valamiért mégis felvesz valamit felülre. A fenti klipben is megjelenik a téma, amikor a felöltözött zenekarban néhol csak rajta nincs póló. Mondjuk, biztos leizzad tőle, amilyeneket játszik.

Az At The Bottom ismét szintisen indul, de aztán drámaibb lesz, kb. Muse kaliberű szám, a Distant Bell pedig még egy csodaszép, lírai dal. Majd jön a Foreigner pörgős rockja, és a lemezt végül az óriási The Sky Is Red zárja. A sokféle hangulat és stílus miatt nem tudom, hogy több vagy kevesebb embernek jönne-e be a zene, de aki kicsit is értékelni tudja a kreativitást, az eredetiséget, zenei tehetséget, annak le kell hogy essen az álla. Nekem elsőre kicsit furának tűnt, másodikra érdekesnek, harmadikra teljesen belezúgtam, negyedikre meg már szinte sírok, olyan jó. Az egyetlen baj a lemezzel, hogy képtelenség szavakba önteni. Egy biztos, ahogy a címéhez illik (Pitfalls), csapdába ejti a hallgatót.