Hangadó

Március 15-én, az orlandói The Beacham klubban melegedett egy kicsit a floridai örök nyárban a norvég progrock banda. A Leprous előzenekara pedig a szintén jó zenét játszó, német The Ocean volt. Mivel pont ugyanekkor játszott a városban a Dream Theater, és Florida egyébként is inkább gazdag nyugdíjasokkal van tele, mintsem progrock rajongókkal, abban reménykedtem, hogy kevesen lesznek a koncerten, és talán sikerül egy pár szót váltani a zenekarral, de szinte telt ház volt. Ezért aztán aláiratni se tudtam semmit, bár árultak a dobos által dedikált, Evans bőröket, de se a méretük nem passzolt az elektromos dobomhoz, se az áruk a pénztárcámhoz, így végül egy különleges Toro pengetővel lettem csak gazdagabb (a gitárosuk neve), meg főleg a koncertélménnyel.

A zenekar (ének, dob, bassz és két gitáros) mellé csatlakozott a turnéra a lemezeiken is játszó csellista, Raphael Weinroth-Browne, akinek gyönyörű szólójűval indult a koncert, majd lassan beléptek a többiek is. A nyitó szám az új lemezen (Aphelion) található Out of Here volt, Einar Solberg énekes nem-evilági, gyengéd hangjával indult, de szinte a teljes technikai repertoárt bemutatta a dal, ahogy aztán jöttek a leírhatatlanul technikás, tökéletes dob ritmusok napjaink legtehetségesebb dobosától – Baard Kolstad (ejtsd bórd) -, majd pedig belecsapott a húrokba Tor Oddmund Suhrke gitáros is, aki talán a zenekar legmozgékonyabb tagja volt, de mindannyian hatalmas energiával mozogták be a színpadot. Aki ismeri a zenekar lemezeit, tudhatja, milyen magas színtű hangszeres és művészi tehetséggel rendelkeznek (aki nem ismeri, az meg azonnal kezdje el hallgatni őket). Erről csak annyit mondhatok, hogy élőben is ugyanolyan hibátlanul, mesteri fokon játszottak.

A zenekar minden tagja kivette a részét a rock koncerthez illő showból, volt mozgás és terpesztés meg remek világítástechnika. A másik gitáros, Robin Ognedal és Simen Børven basszer is kitettek magukért. Egyedül a füstgép zavart, amit kicsit túlzásba vittek, és sokszor alig láttam tőle a zenekart, meg főleg a dobost, Baardot, takarta sűrű köd, akinek a játékát pedig figyelni szerettem volna. Nagyon jól szóltak a dobok. A hihetetlen zenészi profizmushoz azonban keveredett egy kis produkciós amatőrség is, ugyanis spórolásból egy hibás sustain pedállal álltak színpadra, ami aztán hamar megadta magát. Ebből aztán kis káosz keveredett, ami alatt kaptunk egy újabb cselló szólót, és végül fel kellett adniuk azokat a számokat, amelyekben fontos lett volna a szintihangtokhoz a pedál. Ugyanakkor a profizmus újabb jeleként hirtelen elő tudtak rukkolni más, nem tervezett dalokkal.

Mint láthatjuk az alábbi setlistből – és a mellékelt fotóból, amelyen az eredetileg tervezett műsor olvasható – a The Price után jött a törés, és lemondtunk a Distant Bellsről, ill. két új számról, ami a Running Low és sajnos a kedvencem, a Have You Ever is kimaradt. Helyette lett Silhouette, The Silent Revelation és The Valley. Valamint előre ugrott a legismertebb dalok közül a Slave, amelyben Einer legcsodásabb és legextrémebb ének technikáit hallgathatjuk sorra, a falsettótól a mesteri hörgésig. További bónuszként pedig valaki még megkapta a törött pedált is, amit Einar nagy bátran – kellő figyelmeztetés után – bedobott a tömegbe, és nagyon élvezte, hogy énekesként végre ő is behajíthat valamit. Lásd fotó. Setlist:

Out of Here
Stuck
The Cloak
Below
The Price
Slave
Alleviate
Silhouette
The Silent Revelation
The Valley
Castaway Angels
From the Flame
+ Nighttime Disguise
+ The Sky Is Red

A körülmények hatására kialakult setlist átfogóbbra sikerült, bár még így is 5 dal szerepelt rajta a kitűnő, új lemezről. Lett mellé három kedvenc a korábbi Pitfallsról is, a klasszikus Below, kellemes Alleviate és a ráadásként előadott, ritmusilag és másként is igen komplex, 11 perces (és 11/4-es) The Sky Is Red, amelynek egyes részeihez két dobos is kell. A Malináról a Stuck és a From the Flame, a Coalról a The Cloak és The Valley szerepeltek, a Congregationről pedig, ami a harmadik kedvencem az albumok közül, a The Price és Slave szerepeltek. Így végül csak a zenekar két legrégebbi lemezéről nem hallottunk dalokat, bár valamiért a közönségből többen is követelték a White-ot, de a tagok viccesen megbeszélték, hogy nem tudják és nem is akarják eljátszani.

Ami az új számokat illeti, nagy élmény volt mindet élőben hallani, és érdekes módon pont az tetszett a legjobban, ami egyébként a lemezen a legkevésbé, a Castaway Angels. Ugyanis ezt a számot most Ukrajnának dedikálva játszották el, többek közt érintettként is, mivel az énekesnek ukrán barátnője van, és ezzel a többletjelentéssel sokkal jobban ütött a szám. Emellé még a színpad is az ukrán zászló színeibe öltözött, kék-sárga reflektorokkal (lásd fenti kép), szó szerint teljesen más megvilágításba hozva a dalt… nagyon megható volt.

Hatalmas élmény volt a koncert, és a közönség is lelkesen tapsolt, kiabált. Végül még a technikai malőr is jól sült el, mert amolyan személyre szabott koncertet kaptunk, sok-sok interakcióval, beszélgetéssel, és a sustain pedálnak hála talán többet is láthattunk a tagok személyiségéből. Első Leprous koncertem volt, de egyből függő lettem, vágyakozva lesem a turnéidőpontokat, hátha elkaphatnám még őket valahol. Nyáron európai turnéval folytatják, Augusztus 15-én Bécsben lépnek fel, aki tud, feltétlenül menjen el rá!