Szintén szeptemberben jelent meg a Kscope-nál egy másik kedvenc prog zenekarom új lemeze, a norvég Gazpacho Fireworker c., 11-ik albuma. A prog / art rock zenét játszó csapat eddig is egyéni hangzása ezúttal még bátrabb lett, a korlátoktól mentes albumon 5 dal található, amelyekből kettő elég hosszúra sikerült. Az utolsó szám 15 perces, az első, Space Cowboy pedig közel 20. Ez lett a lemezről a kedvencem, nagyon szép, megható zongoradallammal indul, erőteljesebb rock gitáros részekkel bővül ki, aztán egyszercsak egy nagy kórust hallhatunk, kissé rockopera az egész, de igen változatos. Ez az egy szám maga egy külön lemez lehetne, annyi sok minden belekerült, de élmény hallgatni. Az album egyébként szokás szerint valami nagyszabású, filozófiai elképzelést jár körül, amiről részletesen olvashatunk a weboldalukon. Ebbe annyira nem merültem el inkább, mert nem szeretem, ha megmondják, mit gondoljak.
Archive for the ‘instru’ Category

Apocalyptica: Shadowmaker
2015-07-13A finn brácsametál zenekar nyolcadik stúdióalbumát három hónap után fedeztem fel magamnak, mármint azóta megvolt már, de valahogy elsőre nem jött be. Úgy tűnik, ez valamiért olyan lemez, amit Bose hangszórón kell hallgatni, mert amikor arra nyomtam rá, egyszercsak megőrültem érte, és most, a Sennheiser fülessel megint unom. Nem nagyon értem, miért, talán a sok rányomott mélytől lesz álmosító, és tisztán szól igazán dögösen, de a lényeg, hogy sikerült azért megkedvelni. A kellemes kis, mély intró utáni fő sláger, a Cold Blood tetszik a legjobban, ami pedig olyan, mint egy mainstream rock dal, ráadásul, ha nem tudnám, hogy kikről van szó, fel se tűnne, hogy nem gitároznak benne. Az áprilisi lemezen ezúttal végig ugyanaz az énekes szolgáltatja a vokálokat, az amerikai Franky Perez, aki eddig főleg szólóban nyomta (három saját albuma van). Perez mellett egy dobost és három csellistát hallhatunk a korongon.
Az utána következő, Shadowmaker is elég fülbemászó, és sokkal jobb így, hogy nem cserélgetik az énekeseket, a közepén aztán még van wah-pedálos szólózúzda is, ami demonstrálja szinte az összes, csellón létrehozható hangzást. Utána szép, akusztikus jelleggel indul a sötét, epikus hangzásba forduló, lírai Slow Burn c. szerelmesdal. A refrénre aztán a magasba repülnek a karok, és kénytelen az ember megint énekelni, tekeregni, headbangelni, ugrálni, ízlés és gyakorta változó ritmus szerint. A Reign of Fear megpróbál a torz hangokkal, fura hangközökkel ijesztegetni, de aztán nagyon begyorsul, és előjön a jellegzetes, instrumentális Apocalyptica hangzás. Kicsit hosszabb, mint kéne. Aztán újabb, akusztikus, singalong, lírai dal, a Hole in My Soul jön, lehet rá majd lengetni az iphone-okat. Megbánás, hiány, tüske a szívben. Utána szerencsére energikusabb számra váltunk, a House of Chains ritmusa néhol a néhai Extremet juttatta eszembe, az ének meg inkább a Linkin Parkot. Cold Blood:

The Young Gods: Everybody Knows
2014-03-24A sok költözés, kevés idő és a hangulat- valamint ízlésváltozás végett mostanában jövök csak rá, hogy hány, korábban kedvelt zenekar munkásságát múlasztottam el követni. Persze, nem mindért kár, de annak most azért örülök, hogy a legutóbbi, 2010-es The Young Gods albumra rátaláltam. Előző lemezükről hét éve írtam. Azóta olyan sok minden azért nem történt az ősi, svájci, ipari zenekar háza táján, bár pl. újra kiadták első lemezüket, a The Young Godsot, remasterelve és egy 1987-es koncerttel megdobva. Tavaly turnéztak, és idén is lesznek koncertjeik, úgyhogy továbbra is fiatal és isteni a zenekar, amely jövőre lép működésének 30. évébe, és számtalan ismert előadóra hatással volt az évek során. Folytatás itt →

The Grandmaster OST
2013-11-11
Wong Kar Wai (Chungking Express, Szerelemre hangolva, 2046..) legújabb filmje, az itthon is bemutatott A nagymesternem nyerte el tetszésemet, de a filmzenéjét ajánlom. A film egyébként a legendás kung fu mester, Ip Man életét mutatja be, a múlt század közepe táján (ő lett később Bruce Lee mestere is). A film zenéjét Shigeru Umebayashi szerezte, akiről a My Blueberry Nights kapcsán is említést tettünk már (szintén WKW film).

Serj Tankian – Orca (Symphony No. 1)
2013-06-24Azt hiszem, lemaradtam valamiről, hogy Serj Tankian, a System of a Down énekese klasszikus zenei szimfoniát írt, az valahogy meglepett. Az is, hogy jó, mert a sokoldalú művész ebben a témában nem végzett akadémiát. Harmadik szólólemeze, a tavalyi Harakiri előtt már tudni lehetett, hogy több, más stílusú album is tervben van, a fenti mellett egy jazzes és egy elektronikus is várható.
Az igazság, hogy szimfonikus zenét is adott már ki, az első szólólemeze alapján készült Elect the Dead Symphonyt, amit nem ismerek, és második szólólemeze, az Imperfect Harmonies is szimfonikus rock, de azért ezekben van ének meg gitár. Az Orca azonban végig instrumentális, nem vegyül bele más stílus. A 34 perces, egybefüggő mű négy, kb. 8 perces részből áll: Victorious Orcinus, Oceanic Subterfuge, Delphinus Capensis, Lamentation of the Beached – a fő téma, az orca, a kardszányú delfin, amelyet gyilkos bálna néven is ismerünk, és természetesen mint szimbólum jelenik meg.

Update
2012-12-26Kevés idő jut a blogra, így néhány extrán túl nem írtam most kifejtős beszámolót, meg viszonylag kevés lemezt hallgatok, de akit még érdekel – vagy legalább magamnak – leírom a frissebbeket.
Elsőként ajánlanám Yoko Kanno filmzenéjét (荒れ花道) az Ashura c. japán misztikus filmhez, amit nemrég láttam, és zseniális, sokszínű zenét írt hozzá a Ghost in the Shellről is ismert zeneszerzőnő. Ilyenek: Perdeski Cloyn, blues in my heaven, Kono Onigorishi. Ha már filmzene, az előző posztban említettem, hogy a Raid soundtrackjére is rákattantam, amit Mike Shinoda (Linkin Park) írt az indonéz akciófilmhez. Szintén klassz filmzene a Person of Interestté, amit Ramin Djawadi komponált a remek tévésorozathoz, és ilyen. Valamint mindenki nézze meg Takashi Miike új musicaljét.